A cékla gyógynövény is

Gátolja a ráksejtek szaporodását
A cékla gyógyhatásai: vérképző, a sav-bázis egyensúlyt, a máj anyagcsere
folyamatait szabályozza, valamint tumor sejtek szaporodását gátló hatása is
van.

A céklát főként salátaként, étel kiegészítőként fogyasztják - sajnos nagyon kis
mennyiségben - a növény gyógyhatása kevéssé ismert. Igaz, a népi gyógyászatban
régóta vérképzőnek tartották. A huszadik századi orvosok babonának tartották,
mígnem klinikai vizsgálatok igazolták, hogy a népi megfigyelés igaz. Mivel
kiderült, hogy a cékla lé valóban segít a vörösvérsejtek regenerálásában és
szaporodásában, sok helyen kiegészítő gyógymódként ajánlják vérszegénység,
leukémia és malária esetében.

Alfréd Vogel svájci gyógynövényszakértő szerint a cékla lé kiváló influenza és
hűlés elleni szer, ezen túlmenően sikeresen alkalmazható a nyirokrendszer
daganataiban, a magas vérnyomás kezdeti stádiumaiban, valamint vakbél
irritációja esetén.

1961-ben nagy nemzetközi érdeklődést váltott ki dr. Ferenczi Sándor
felfedezése, aki állatkísérletekben megfigyelte, hogy a cékla vörös
festékanyaga - a betain - tumorellenes hatású. A humánkísérletekben, a
kemoterápán átesett páciensek vérképe (amely a kezelések hatására romlik)
jelentős javulást mutatott néhány hetes cékla lé kúra után. Az ajánlott dózis:
naponta 1 liter frissen préselt vagy centrifugált lé, három hónapon keresztül,
megszakítás nélkül. (Ebben az esetben a céklát nem szabad megfőzni!)
Természetgyógyászok felhívják a figyelmet, hogy nem minden cékla lé azonos
minőségű. A lé kúrára alkalmas cékla biológiai termesztésű, ahol a talajt nem
kezelték nitrát tartalmú műtrágyával, s leveleit folyamatosan éri napfény. A
földben lévő gyökérgumója magába szívja a talajban található értékes ásványi
sókat: a kalciumot, foszfort, káliumot, magnéziumot, vasat, rezet, ként,
jódot, bórt, lítiumot, stronciumot.
A céklát ősidők óta ismeri és használja az emberiség. A növény legrégebbi
archeológiai lelete egy újkőkorszaki (i.e. 4000) településről származik. Az
i.e. második évezredben már a babilóniaiak és a főniciaiak nagy mennyiségben
termesztették. Európa északi területeire a rómaiak juttatták el. Évszázadokkal
később, a már kereszténnyé vált germán birodalomban a dinasztiaalapító Nagy
Károly rendelte el a cékla termesztését.
Az indiai ajurvédikus orvoslás szintén kiváló vérképző gyógynövényként említi
a céklagumót- Ezenkívül a májbetegségek, székrekedés és egyes bélbetegségek
kezelésére használták, sőt a hagyományos indiai „bőrgyógyászat” mitesszerek,
pattanások és korpásodás ellen is javasolták és javasolják ma is.

Kéri Katalin
"ÉDES SZIRUPOK, GYÓGYÍTÓ BALZSAMOK"
Ibn Szina (Avicenna) gondolatai az egészségmegőrzésről
(A középkori mozlim orvoslás története)
Forrás: Valóság, 2000/6. szám, 58-69. lap
Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A mozlim orvoslásról általában
Mohamed fellépése és tanításainak terjedése nagyban elősegítette az
orvostudomány fejlődését a Közel-Keleten, majd később más, az arabok által
elfoglalt területeken is. Ennek egyik legfontosabb oka az volt, hogy maga a
Próféta - az isteni kinyilatkoztatás alapján - fontosnak, sorrendiségét
tekintve a vallástudomány mögött állónak tartotta e tudományt, erről a Korán
több részlete is tanúskodik. Ezenkívül az arab orvoslás fejlődésének nagy
lökést adott a meghódított és részben iszlamizált területek tudományos
ismereteinek felhasználása. A bizánci-görög, a szír, a perzsa, sőt az indiai
és a kínai gyógyászat évezredes tapasztalatai, más népek e tárgyú könyvei
gazdagították és teljesítették ki az arab orvoslást. Megszámlálhatatlanul
sok művet fordítottak le a bagdadi és más keleti mozlim helyszíneken, főként
a VIII-IX. században, majd ezek az arab nyelvű művek - a mozlim orvosok
személyes tapasztalataival kiegészítve - kerültek Dél-Itálián és al-
Andalúszon át Európába, s termékenyítették meg a középkori orvosi, tágabb
értelemben a természettudományos gondolkodást. Számos ókori orvosi műnek
csak az arabról latinra fordított változatát ismerték a középkori Európában,
így a mozlim tudósok és fordítók közvetítői szerepe nagy jelentőséget
kapott.
A mozlim orvoslás eredményeiről elmondható, hogy lényegük nem csupán más
népek régi tapasztalatainak összegyűjtésében állt, mint ahogyan ezt sokszor
olvashatjuk az orvostörténeti munkákban. Szövegek összevetésén alapuló
elemzéssel kimutatható, hogy 1. a mozlim orvoslás - vitathatatlan kompiláló
és szintetizáló mivolta mellett - évszázadokon át képes volt a megújulásra;
2. a preiszlamikus idők nomád arab törzseinek kezdetleges és esetleges
orvosi (kuruzslói) gyakorlata magas szintű tudománnyá erősödött az
iszlamikus időkben; 3. a mozlim orvosok az orvoslás bizonyos ágaiban -
például a szemészet és a járványtan területén - eredeti, kimagasló és
maradandó megfigyeléseket tettek.
Az éremnek tehát csak az egyik oldala az a - mindmáig egyedülállóan
kiemelt - történeti tény, hogy a reneszánsz kori Európa tudósai, megismervén
az eredeti görög orvosi szövegeket, felismerték az arabra és latinra
fordított ókori kéziratok pontatlanságait és szövegtorzításait. Ôk emelték
ki azt a sajátosságot is, hogy a mozlim orvoslás - mivel az ókori
eredményekből, Hippokratész, Galénosz és mások tanításaiból merített -
nélkülözi az eredetiséget. E tanulmány írója azonban szeretné hangsúlyozni a
mozlim orvostudománnyal - és általában a természettudományokkal -
kapcsolatosan azokat a kevéssé közismert tényeket, hogy számos olyan, az
európai kutatók által mind a mai napig nem ismeretes, többnyire arab nyelvű
forrás lapul még a világ könyv- és levéltárainak mélyén, amely finomíthatná
és pontosíthatná egyoldalú ítéleteinket. Nehezíti azonban a kutatást, hogy
nem pusztán a forrásfeltárás és a forráskritika elvégzése ütközik
akadályokba, hanem az is, hogy még a felkészült és alapos kutatók is szembe
találkoznak olyan lexikográfiai problémákkal, amelyek hátráltatják a kútfők
értelmezését. Végül megemlítendő, hogy sok, régi arab listákon címmel és
szerzővel szereplő mű az évszázadok során elveszett vagy megsemmisült. [1]
Orientalista kutatók eddigi információik birtokában is jelzik azt, hogy
számos, a XIX-XX. században Európában vagy Amerikában "felfedezett"
betegséget, gyógyítási "technikát" és gyógyanyagot a mozlim orvosok már
évszázadokkal előbb ismertek és alkalmaztak.
A mozlim tudósok már az egészség és a betegség fogalmának értelmezésében
is eltértek görög és római elődeiktől. Az ókori görög orvosok nagyobb része
szerint a páciens a felelős saját magáért, az ő viselkedése okozza a
betegséget. A mozlimok ezt vitatták, mivel az embert nem önálló, elhatárolt
lényként tekintették, hanem olyan "mikrokozmoszként", amely része Allahnak
és a természetnek. Mindennek és mindenkinek megvan a helye az Isten által
teremtett világban, s az univerzum, gondolataik szerint, minden
alkotóelemével szakadatlanul formálja tagjait, így az embereket is.
Betegségeik tehát összefüggenek a körülöttük levő világgal. [2] Ez a
koncepcionálisan forradalminak számító gondolkodásmód újszerű és Európa
számára is rendkívül termékenyítő volt a középkor során.
A mozlim orvosok enciklopédikus szemlélete, nemegyszer más tudományokban
való jártassága tehát szemléletileg, minőségileg újat hozott az
orvostudomány történetében. E rendszerszerű gondolkodásba építették bele az
antikvitás eredményeit, például a négy fő elemről (földről, vízről,
levegőről és tűzről) és a négy elemi tulajdonságról (hidegről, melegről,
szárazról és nedvesről) szóló görög tanításokat. Ezekkel magyarázták a fémek
tulajdonságait éppúgy, mint a meteorológiai jelenségeket, az egészséget és a
betegségeket. Az al-qímia, amelyből nem csupán az alkímia, hanem a kémia szó
is származtatható, a mozlimok szerint szorosan kapcsolatban állt az
orvostudománnyal, hiszen az alkimisták és az orvosok megegyeztek abban, hogy
olyan testeket vizsgáltak, amelyek egyik vagy másik elemi minőség felé
tolódtak el. Ezzel a gondolattal szorosan összefüggött az az elképzelés,
hogy élettelen anyagból fémek állíthatók elő, s élő anyagokból egészség
nyerhető (vagyis a betegség gyógyítható). Az adavija (anyagok, gyógyszerek)
szót a mozlim orvosok és alkimisták egyaránt használták. [3]
Az arab orvosok a négy fő elem és elemi tulajdonság mellett fontosnak
tartották az évszakok, az éghajlat, a csillagok és egyebek emberekre tett
hatásának tanulmányozását is. A helyes ételek és gyógyanyagok
megválasztásának állandó kutatásával kiemelkedő eredményeket értek el a
dietetika terén. Mindemellett - máig ható tanulsággal - kiemelhető a mozlim
orvoslás alappillérei közül az a fontos tény, hogy az arabok az emberi test
"visszahatását" is vizsgálták, és széles körben alkalmazták a
pszichoterápiát.

A mozlim orvostudomány korszakai
A tudománytörténettel foglalkozó kutatók a mozlim orvostudomány
történetében több nagy korszakot különböztetnek meg. Ezek a szakaszok
nevekkel és műcímekkel, valamint intézményalapításokkal jellemezhetők. Az
első szakasz főként a preiszlamikus időszak orvoslási gyakorlatát öleli fel
körülbelül 750-ig. Mint minden emberi csoportban, a régi Arábia
közösségeiben is szükség volt alapvető orvosi-gyógyászati ismeretekre. A
Mohamed fellépése és az iszlám elterjedése előtti idők orvostörténetéről
alig-alig állnak rendelkezésre források. Csupán a régi, szájhagyomány útján
terjesztett preiszlamikus költészet tartalmazott néhány adatot a témával
kapcsolatosan, például utalásokat olyan gyógyfőzetekre, amelyeket betegeknek
készítettek.
A nomadizáló, írásos kultúrával nem rendelkező arab törzsek orvosi
ismeretei nem haladták meg az empirizmus szintjét: felismertek bizonyos
betegségeket, használtak gyógyító anyagokat, s betartották a higiénés
alapszabályokat. [4] A gyógyítást gyógyító embereik, a "kuruzslók" végezték.
Mohamed fellépése után, az iszlám hódításokkal egyre több mű került az
arabok birtokába. Már a mozlim orvostudomány e korai szakaszáról elmondható,
hogy ismerték és lefordították Hippokratész, Galénosz, Dioszkoridész és
Aiginai Pál műveit.
A mozlim orvoslás második nagy korszaka az Abbaszidák hatalmának
kiterjesztésével bontakozott ki a VIII-IX. században. Az akkoriban Keleten
igen befolyásos nesztoriánus egyház tagjai fontos civilizáló, azon belül
fordítói munkát végeztek a mozlimok által uralt területeken, s ez a
tevékenységük az orvostudomány fejlődéséhez is nagymértékben
hozzájárult. [5] A korszak jelesebb nesztoriánus keresztény orvosai, a
perzsiai Gondisapúrban szerzett tapasztalatok birtokában levő tudósok a
bagdadi kalifa szolgálatában álltak, mint például a IX. század legismertebb
fordítói, Yuhanna ibn Maszavajh és Hunajn ibn Ishaq. [6]
A mozlim orvostudomány harmadik szakaszát aranykornak nevezik a kutatók,
mivel a X-XI. század volt e tudománynak is a csúcspontja. Egy spanyolországi
kutató, Ruiz Llavero szerint ez volt az az időszak, amikor "a tudás jogara a
keresztényektől az arabokhoz vándorolt, amikortól kezdve mozlim tudósokkal
büszkélkedhettek, főként a perzsák". [7] Ebben az időszakban bontakoztak ki
az iszlám világban a tudományok nyugati környezetben is: a X. században a
córdobai kalifa udvarában Európa történetének egyik legnagyszerűbb
kulturális-tudományos centruma jött létre. A korszak olyan orvos-tudósokat
adott a világnak, mint ar-Razi, Ibn Szína, Ali Abbasz vagy Abulcásis.
Az 1100-as évek kezdete már a hanyatlás szakaszát jelezte az iszlám
orvoslás történetében is. Az orvostudományban nagyarányú volt a zsidók
jelenléte, az egyik legkiemelkedőbb képviselőjük Maimónidész volt. Ebben az
időszakban megsokasodtak a gyógyszertani könyvek, kitűnnek közülük Ibn
Bajtár, Avenzoár és Averroész művei.

Neves mozlim orvosok és főbb műveik
1. Keleten. Az iszlám világban a mozlim vallás kialakulásának és
elterjedésének időszakában mindenki szabadon gyakorolhatta orvosi hivatását.
A IX-X. századtól azonban a képzett orvosok, keleti és nyugati helyszíneken
egyaránt, céh típusú szerveződésekbe tömörültek, hogy így szűrjék ki
soraikból a kuruzslókat. A kórházakhoz és a kialakuló medreszékhez
kapcsolódóan abban az időben vált szervezetté az orvosképzés, s a medikusok
számára is lehetségessé és hasznossá vált a tudományos minősítés, az idzsáza
megszerzése. A megfelelő képzettségű orvosokat tabibnak nevezték; azokat
pedig, akik csak tapasztalataikra hagyatkozva gyógyítottak,
megkülönböztetésül muttatabibként emlegették. A gyakran lebecsült sebészeket
általában nem is illették az orvos névvel.
A keleti mozlim orvosok közül - akik a VII-IX. század nesztoriánus
fordítóinak nyomán szereztek tudomást az ókori és kora középkori orvoslás
eredményeiről - az első nagy hírnévre szert tevő arab orvos a bászrai
születésű al-Kindi (körülbelül 801-866) volt. Kétszáznál is több művet írt a
bagdadi tudós akadémia vezetője, köztük csaknem kéttucatnyi orvosi munka
volt. Főként a farmakológia foglalkoztatta, s a négy alapminőség matematikai
összefüggései. Nem csupán az ő működése kötődött a keleti mozlim világ
fővárosához, a X-XI. században fénykorát élő Bagdadhoz. Ott tevékenykedett a
khoraszáni perzsa orvos, Abu Bakr ibn Zakarijja ar-Rázi (körülbelül 850-930)
is, aki csak harmincéves kora után kapott kedvet az orvostudomány
tanulmányozásához, előtte zenéléssel és zeneelmélettel foglalkozott, no meg
sok más egyébbel, hiszen ő is polihisztor volt. Szinte nincs az orvoslásnak
olyan ága, amelyről ne írt volna. Al-Havi című műve (rövidített latin címén
Continens) hetven könyvből álló, komplex orvosi enciklopédia volt, amelyet
nem ő, hanem tanítványai állítottak össze jegyzeteiből. Egységesebb munkája
a sokáig tankönyvként is használt Al-Manszúr könyve. [8] A XI. századi
Bagdad nagy tudósa volt Ibn Butlán, aki az egyiptomi 'Ali ben Ridvánnal
vitázott sokat az orvosképzésről. Műveiben az egészség megőrzését
hangsúlyozta. Szerinte az egészség megtartásához az alábbi dolgok
szükségesek: "Az egészség biztosításának első feltétele a levegő, mely hat a
szívre. A második az ételek és italok fogyasztásának szabályozása. A
harmadik a mozgás és a pihenés. A negyedik a test megtartóztatása a túl sok
alvástól és a túl sok ébrenléttől. Az ötödik a testnedvek elernyedésének és
összehúzódásának szabályozása. A hatodik az érzelmek (öröm, félelem, harag)
mérsékelt megélése." [9] E hat dolog egyensúlyban tartásával tartható
szerinte egyensúlyban az egészség is.
A mozlim orvostudomány története ugyan több fejlődési korszakra osztható,
ám abban valamennyi tudománytörténész egyetért, hogy Ibn Szína idejében, a
X-XI. században volt e tudomány fénykora, s hogy ő maga volt "az orvoslás
fejedelme". Ibn Szína (latin nevén Avicenna) (970-1037) korának kiemelkedő
tudósa, valódi polihisztor volt. Több mint száz filozófiai, csillagászati,
logikai, jogi, matematikai és egyéb tárgyú művet írt, ám legnagyobb hatású
könyve az egymillió szavas terjedelmet is meghaladó orvosi enciklopédia, Az
orvostudomány kánonjának könyve (Kitáb al-Kanún fi-'t-Tibb) volt. [10] E
művében a neves tudós főként Hippokratész és Galénosz tanításait foglalta
össze, nagy mozlim elődje, ar-Razi orvosi írásából is sokat merítve. [11] Az
Afsarában (Buhara mellett) született tadzsik Ibn Szína nagyon gondos
nevelésben részesült. Életrajza szerint már tízévesen betéve tudta a Koránt,
s ismerte a profán tudományok nagy részét, tizenhat esztentősen pedig
orvosként szerzett nagy hírnevet. [12] Az általa lediktált visszaemlékezések
szerint Ibn Szína akkor vált igazán híressé, amikor meggyógyította a
Buharában tartózkodó Nouh ibn Manszúr Számánida uralkodót, aki a fiatal fiú
előtt hálából megnyitotta palotájának mesés könyvtárát. [13]
Ibn Szína nagyon sokat tanult, valamennyi tudományban művelte magát, s
1012 táján kezdte összeállítani fentebb említett orvosi művét, amellyel
körülbelül három év alatt készült el. Mivel a könyv rövid idő alatt igen
népszerűvé vált, és széles körben felhasználták az orvosképzésben és a napi
munkában, a szerző megírta rövidített, rímbe szedett változatát is (Urgúza
fi-'t-Tibb). Ez a valamivel több mint ezerháromszáz verssort tartalmazó
változat segítette a diákokat az orvoslás alapismereteinek memorizálásában.
Bár helyenként a szöveg csak nehézkesen volt érthető, ezért számos
kommentárral kellett kiegészíteni, a mű a középkori keresztény Európában is
rendkívül népszerű oktatókönyvvé vált. [14]
Munkájában - a galénoszi tanokat követve - Ibn Szína azt írta le, hogy az
ember egészségi állapotát az elemek, a környezete, a testnedvei és a
szervezet élettanilag meghatározott viszonyai befolyásolják, s ha ezek
között valamilyen módon megbomlik a harmónia, akkor az betegségre vezet.
Kánonjában olyan életvezetési tanácsokat adott, amelyek az emberi
temperamentum, az éghajlati, környezeti és szezonális viszonyok, az ételek
és italok minősége, az alvás és az ébrenlét, a ruházkodás, az illatok,
aromák, a hőmérséklet hatásaitól függően, azokat figyelembe véve segítették
a korabeli emberek egészségmegőrzését. [15]
2. Al-Andalúszban. Az al-Andalúsz területén élő mozlim orvosokra akkora
hatással voltak a keleti orvos tudósok eredményei, hogy a félsziget régi
orvosi gyakorlata szinte teljesen feledésbe merült az iszlamizálódás
hatására. Bár e területen az orvostudománnyal foglalkozó tanároknak és
diákoknak kevesebb lehetőségük volt klinikai megfigyelésekre (hiányoztak a
Keleten meglevő nagy kórházak), szorgalmukkal és olvasmányaikkal próbálták
megszilárdítani tudásukat. [16]
A félszigeten az iszlám megjelenésének századában még nem voltak
kiemelkedő mozlim orvosok. A VIII. századra az volt jellemző, hogy azok a
keresztények foglalkoztak orvoslással, akik tudományukat elsősorban a
kolostorok falai között gyakorolták. Az első híres al-andalúszi mozlim orvos
'Abd al-Malik b. Habib volt, aki a IX. századi Granadában történészként és
jogászként is hírnevet szerzett. Orvosi kézikönyv című művéből jól látszik a
világ egységébe és Allah mindenhatóságába vetett hite, a "minden mindennel
összefügg" gondolata, miként az alábbi, a lázcsillapításról szóló részlet is
bizonyítja: "Mondják, hogy egy ember panaszkodott Allah küldöttének, hogy
lázas, erre ő ezt mondta neki: mosdj meg háromszor, mielőtt az új hold
felkel, és mondd: »Allah nevében, távozz tőlem, ó, gyengeség anyja te!« Ha
nem távozik, mosdj meg hétszer!" [17] A IX. század más al-andalúszi orvosai
általában mozarabok voltak. Ebben az időszakban már mind nagyobb számban
érkeztek az Ibériai-félszigetre azok az orvosok, akik Keleten hírnevet
szereztek. A X. század, a córdobai kalifátus létrejötte pedig olyan szellemi
fellendülést teremtett, hogy a nyugati mozlim tudósok keleti társaik igazi
riválisává váltak. III. 'Abd al-Rahman emír és fia, II. al-Hakám a kultúra
és a tudományok bőkezű mecénásai voltak al-Andalúszban. A bizánciakkal
fenntartott kapcsolatok voltak az összekötő utak az ókori görög orvoslás
eredményei felé. 948-ban például VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár
Córdobába küldte ajándékként Dioszkoridész Materia medica című művét. Az
írást egy Sztephanosz nevű fordító ültette át arab nyelvre, gyakran azonban
nem tudta azonosítani a kötetben szereplő növények nevét, így meghagyta a
görög elnevezést, arab betűkkel írva. Végül egy Nikolaosz nevű görög
szerzetes készítette el a teljes fordítást az al-andalúszi orvosok arab
műveinek felhasználásával. [18] Azok a germán követek, akik a córdobai
uralkodói udvarban ez idő tájt megfordultak, nagy szerepet játszottak a
mozlim orvosi eredmények európai elterjesztésében.
A X. század néhány al-andalúszi orvosa könyveket is írt, különösen az
uralkodói környezetben élő tudósok. Recepttárak, szülészetről,
gyermekgyógyászatról és sebészetről szóló művek születtek akkoriban. II. al-
Hakám udvari orvosa, az-Zahrávi (latinos nevén Abulcasis) a legnagyobb arab
sebészek közül való volt. Harminc könyvből álló orvosi enciklopédiájában, az
al-Taszrifban elméleti és gyógyszerészeti kérdésekkel is foglalkozott. Az
első nagy rész az égetésekről, a második a betegségekről, a harmadik a
traumatológiáról szólt. Az általános sebészet mellett a szemészet, fogászat,
szülészet, urológia és más szakágak ismeretei is helyet kaptak. A sebészeti
részben az-Zahrávi részletesen leírta a koponyalékelést is mint a
koponyasérülések egyik gyógyítási lehetőségét. [19] A könyv sebészeti
részeinek illusztrációit hosszú időn át használták az európai
orvosképzésben. Egészen egyedülálló az orvosi műszerek képét bemutató
ábrasor: fogók, ollók, csipeszek, kések és fűrészek változatai voltak
láthatók az egykori kódexben. Az-Zahrávi valódi természettudós volt -
csakúgy, mint számos, a történelemben őutána élt orvostársa -, művében és
napi gyakorlatában az egyiptomi, az iraki és más népek eredményeit is
felhasználta.
A córdobai kalifátus bukása után, a kiskirályságok korában voltak ugyan
híres orvosok, ám a tudományok is hanyatlottak al-Andalúszban. A XII. század
fellendülést hozott, két kimagasló arab orvost is e korszakhoz köthetünk:
Avenzoart (Ibn Zuhrt) (1092-1162) és Averroészt (Ibn Rusdot) (1126-1198). Az
előbbi egy híres sevillai orvos, 'Abd al-Malik ibn Zuhr unokája és Averroész
barátja volt. Mindegyikük sokoldalú tudósnak, polihisztornak számított,
értékes műveket hagytak hátra. Avenzoar neveltetésének szabad szellemére
rávilágít az a tény, hogy szintén orvos apja állítólag csak amiatt őrizte
Ibn Szína Kánonját, mert margójára a saját receptjeit jegyezte fel. [20] A
tudós minden erejét a gyakorlati orvoslásnak szentelte, s apjához hasonlóan
inkább ar-Razi empíriákra alapozott nézeteivel rokonszenvezett, mint Ibn
Szína arisztotelészi alapú tudásával. Könyvei közül a leghíresebb az al-
Taiszír volt, amelyben a szívburokgyulladás és a gégemetszés leírása éppúgy
megtalálható, mint a vesekő gyógyításának módjai. Avenzoar a mérgek és az
ellenmérgek fajtáival, valamint gyógynövényekkel is foglalkozott.
Kiemelendő, hogy könyvében írt a rühatkáról és az áttételes daganatokról is;
e témák újdonságnak számítottak a korabeli szakirodalomban. [21]
Írt még könyvet a fájdalmakról, a higiénés normák betartásáról és az
egyszerű gyógyszerekről. Nem csupán őseiről tudható, hogy hat nemzedékig
visszavezethetően orvoslással foglalkoztak, hanem utódairól is, akik -
miként fia, al-Hafid - Sevillában több nemzedéken át praktizáltak, s orvosi
írásokat is hagytak hátra.
Avenzoar kortársa, Averroész jogtudományból, filozófiából kapott képzést
az orvostudomány mellett, s az "Arisztotelész kommentálója" névvel illették.
Al-Kulliját című, hét könyvből álló orvosi műve is főként Arisztotelész és
Ibn Szína könyveire támaszkodott, de kimutatható Avempace és Ibn Tufail
hatása is. Az antropológiai, klinikai és higiénés-terápiás témák alkotják a
könyv gerincét. Diego García szerint ez a mű lett a kedvenc olvasmányuk
azoknak, akik szerették volna megújítani a galénoszi orvoslást, megszüntetve
az arisztotelészi tanítások alávetettségét. Averroész szellemében,
arisztotelészi alapokon állva tökéletesíteni az orvostudományt annyit
jelentett, hogy az arisztotelészi logikát teljesen és meghatározóan
bevezették, s a görög szerző Libri naturalis című műve központi helyet
kapott az orvosképzésben. Mindehhez hozzátartozott az az averroészi
gondolat, hogy amelyik pontnál Arisztotelész és Galénosz véleménye eltért,
ott az előbbi véleményére kell hagyatkozni. [22]
A kettős igazság tanítása miatt (amely szerint a vallási és
természettudományos igazság egymástól független, sőt akár ellentétes is
lehet) Averroész kegyvesztett lett, s Marokkóba száműzték. [23] Az ő
tanítványa volt a hírneves zsidó filozófus-orvos, Maimónidész.
A XII. században al-Andalúszban - nagynevű orvos-tudósok és mozlim-zsidó-
keresztény tudományos kapcsolatok ellenére - voltak problémák. A sevillai
kortárs Ibn Abdún így számolt be ezekről: "A legjobb volna, ha nem engednék
egy zsidó vagy keresztény orvosnak se azt, hogy mozlimok gyógyításával
foglalkozzék, mivel nincsenek jó érzéssel egyetlen mozlim irányában sem;
gyógyítsák csakis a saját vallásukhoz tartozókat, mert hát hogyan lehet
életeket rábízni azokra, akik nem szimpatizálnak a mozlimokkal?" [24]
A XIII. századi al-Andalúszban kevés kiemelkedő orvos élt, a malagai Ibn
al-Bajtár gyógyszerész életműve azonban feltétlenül említést érdemel. A XIV-
XV. század időszaka Granadában a nazarík uralkodásának ideje volt, amikor is
Muhammad asz-Szafra és Ibn al-Hatíb volt a legkiválóbb orvos. Az előbbinek a
sebészeti műve nagyon fontos könyv volt a középkorban. A mű első része a
tumorokról szólt, a második a sérülések, törések kezeléséről és a
fájdalomcsillapításról, a harmadik a gyógyszerekről.
A Lojába (Granada) való történész, életrajzíró, geográfus és orvos al-
Hatíb is számos fontos és értékes könyvet írt, például az Értekezés a
pestisről címűt az 1348-as - Granadát is sújtó - nagy járvány kapcsán. [25]

Az orvostudomány ágai
A mozlim orvosok munkásságát és műveit tanulmányozva látszik, hogy az
orvostudomány valamennyi ágával foglalkoztak, összegyűjtötték és
terjesztették az orvoslás bizonyos területeinek speciális ismereteit.
Ugyanakkor ki kell emelnünk azt is, hogy az embert egységes egésznek, a
kozmosz részének tekintették, ezért mind az orvosi gyakorlatban, mind a főbb
tudományos művekben a szakterületek szoros kapcsolatban álltak egymással.
E nézetekből következően a legfontosabbnak a megelőzést tartották, az
egészséges állapot fenntartását. Így az orvosi könyvekben több szó esett a
testnedvek állapotáról és az elemi tulajdonságokról, az egyes esetek
leírásáról, mint a tulajdonképpeni gyógymódokról. A dietetika kiemelt ága
volt a gyógyításnak, mert a mozlim orvosok többsége úgy vélte, hogy az a
legjobb gyógymód, amely az étkezésen, a diétán, a szervezet egyensúlyának
helyreállításán alapul. A terapeutika kapcsán tehát olyan eszményeket
hirdettek, amelyek ma ismét újszerűk és érvényesek a gyógyászatban. A
mozlimok teljességre törő világszemléletéből következett az is, hogy - mivel
minden jelenség között kapcsolatot kerestek - fontos megfigyeléseket tettek
a fertőző betegségekről.
Úgy gondolkodtak, hogy az egészséges állapot megváltozásának, az
egyensúly bomlásának millió oka lehet, tehát a gyógyírt is különböző
anyagokból és módszerekkel kell létrehozni. Az orvosláshoz szorosan
kapcsolódó mozlim gyógyszerészet - a helyes életmód kialakítása mellett -
számos növényekből, kőzetekből és ásványokból kapott anyagot alkalmazott a
gyógyításban. Közismert tény, hogy Gondisápúrban és más keleti központokban
már az arab hódítások előtt neves gyógyszertárak léteztek, ahol szíriai
keresztény orvosok dolgoztak, feltehetően bizánci mintára készítve a
gyógyító anyagokat. A gondisapúri kórház gyógyszertárának utánzásával
születtek meg a IX. századtól a bagdadi kalifák által létesített kórházak
gyógyszertárai. A gyógyszerészek azonban nehezen vívtak ki maguknak szakmai
tekintélyt, mivel megszámlálhatatlanul sok sarlatán, parfümkészítő és
drogista rontotta a tudósok, a valódi hozzáértők hitelét. A híres
gyógyszerészek nagyon ügyeltek arra, hogy receptjeik ne kerüljenek a
bazárnegyedek műveletlen zugárusainak kezébe. [26] A IX. századtól különült
el igazán ez a tudományág az orvosláson belül, s al-Mutaszim kalifa volt az,
akinek uralkodása alatt a képzettségüket igazoló gyógyszerészek tanúsítványt
kaptak tudásukról. Ebben a században jelentek meg az első, tisztán
gyógyszerészeti ismereteket tartalmazó szakkönyvek is. E korszakban azonban
a legtöbb orvos maga készítette el pácienseinek gyógyszereit, s az orvosi-
gyógyszerészi szakma csak a XII. századtól kezdve vált külön élesen. Olyan
híres orvosok, mint al-Birúni, al-Kindi vagy ar-Rázi is sokat foglalkoztak a
gyógyszerek elkészítésének és felhasználásának leírásával.
Al-Andalúszban Ibn al-Bajtár gyógyfüves és gyógyszerész volt e tudományág
legjelesebb képviselője, aki több mint ezernégyszázféle orvosi szert írt le,
és számos keleti és nyugati területen gyűjtötte a gyógyanyagokat.
A recepteket Európában évszázadokon át mozlim leírások alapján állították
ki, számos - az európai nyelvekben napjainkban is használt - arab szó is
bizonyítja ezt, például a szirup (saráb). [27] A hispániai mozlim orvosok a
gyógyászati anyagok mellett szívesen alkalmaztak vízfürdőkúrákat is betegeik
gyógyítására.
Az iszlám orvoslásnak fontos ága volt a szemészet, a Keleten elterjedt
szembetegségek miatt. (Segítette a fejlődését a mozlimoknak az a hite is,
amely szerint az embernek meg kell ismernie a világot ahhoz, hogy Allah nagy
művét megtapasztalhassa, ehhez pedig nagy szüksége van a látásra.) E
tudományág kapcsán az arabok nem is nagyon támaszkodtak az ókori görög és
római szerzőkre. Saját maguk fedezték fel az egyes szembetegségeket, s
kísérletezték ki a gyógymódokat és műtéti eljárásokat. Kimagaslót alkottak a
hályogműtétek során, s alkalmazták a kötőhártya-átmetszést, amelyet
évszázadok múlva, 1862-ben Furnari "új módszerként" vezetett be. A szem
fiziológiájáról, az optikáról is fontos mozlim felfedezéseket jegyeztek le
és tanítottak a középkorban. A legnagyobb és legeredetibb mozlim szemész a
X-XI. század fordulóján élt egyiptomi 'Ammar volt, aki A szemgyógyítás
fajtáinak könyve című munkájában a szem anatómiáját és patológiáját fejtette
ki. [28]
Kiemelkedők voltak a mozlim orvosok eredményei a sebészet területén is,
mint azt számos - fentebb már említett - könyv bizonyítja. Az arabok
anatómiai és precíz fiziológiás ismeretei főként a görög tudósok tanításain
nyugodtak. Bár számos ortodox iszlám nézeteket valló orvos vallásos okokból
nem végzett boncolást, akadtak olyan mozlim tudósok is, akik boncoltak
tetemeket. Több neves orvos, például Ibn Szína is alantas dolognak tartotta
a sebészeti beavatkozást, borbélyok vagy "sarlatánok" feladatának
vélte. [29] E tekintetben csak az-Zahrávi fellépése hozott változást: a
sebészet presztízse az ő működésének köszönhetően növekedett.

Kórházak és orvosi iskolák Keleten és Nyugaton
A középkori iszlám világ területén számos kiválóan szervezett és
felszerelt kórház működött, elsősorban a nagyvárosokban. Minden nagyobb
településen az ottani uralkodók vagy gazdag mecénások alapítottak
kórházakat, kegyes adományokkal támogatva építésüket és működésüket. A
mintát, mint már említettük, a gondisápúri kórház adta. Onnan érkezett
Bagdadba az a nesztoriánus orvos is, aki Harún ar-Rasíd kezdeményezésére
hozott létre kórházat az iszlám világ keleti fővárosában. Abban az időben,
amikor Európában ismeretlen volt a kórház (csak a XIII. században létesültek
az elsők), az iszlám világban már széles körben elterjedt a gyógyításnak ez
a központja, amely oktatási funkciókat is ellátott. Az intézmény
középkori [30] arab elnevezése (marisztán) a perzsa bimarisztán szóból
eredeztethető, amely annyit tesz: hely a betegeknek.
A mozlim kórházak - amelyekről a nagy földrajzi utazók, Ibn Dzsubair, Ibn
Battúta, al-Makrízi és mások is készítettek színes leírásokat - helyenként
több ezer beteget láttak el, nemre és származásra való tekintet nélkül,
kiválóan megszervezett módon. [31] Ibn Dzsubair, a nagy andalúziai utazó
például beszámolt arról, hogy a bagdadi 'Adúdi Kórházban, amelyet 'Adúd al-
Davla emír építtetett, ottjártakor huszonnégy orvos dolgozott. Az igazgató
maga is kiváló szakember volt, perzsa és görög nyelven éppoly jól beszélt,
mint arabul, s nagy zenebarát hírében állott. A folyóparton épült kórház az
utazó leírása szerint számos betegteremből, irodából és gyógyszertárból
állt, s volt egy diétás konyhája is. [32]
A betegeket már a IX-X. századtól kezdve nemük és betegségük szerint is
elkülönítették, hasonlóan a mai kórházak osztályaihoz. Minden egyes teremnek
(szemészet, traumatológia, lázas betegek terme stb.) külön szakorvosa volt.
Elkülönített helyiségekbe kerültek a lábadozó vagy álmatlanságban szenvedő
betegek, s azt, aki meggyógyult, még pénzadományokkal is segítették, hogy
újból beilleszkedjen a "kinti" életbe. [33] A kórházakon belül működtek a
már említett gyógyszertárak, s a kórház mindenkori igazgatójának személyes
felelőssége volt, hogy felügyelje az elkészített gyógyszerek minőségét, s
gondoskodjon a kifogyott gyógyszerek pótlásáról. Sok kórházhoz olyan
botanikus kert is tartozott, ahol a szükséges növények egy részét a kórház
alkalmazottai maguk termelték meg.
A kórházak fontos oktatási feladatokat is elláttak, hiszen a leendő
orvosok e helyszínen tudtak felkészülni - elméletben és gyakorlatban
egyaránt - leendő pályájukra. A kórházba érkező betegek vizsgálatában a
"segédorvosok" mellett diákok is részt vettek. A bagdadi orvosképzés
rendszeréről tudósító 'Ali ben al-'Abbász leírta, hogyan csoportosultak a
legkiválóbb tanárok körül a diákok az ottani tanítási órákon. Bemutatta az
előadások menetét, s kifejtette, hogy gyakran nyelvészek is megjelentek,
akiknek az volt a feladatuk, hogy javítgassák a más nyelvekről fordított
szövegeket, hogy segítsék a szövegértelmezést, s hogy jó kiejtésre
ösztönözzenek. [34] A kórházakban az orvosok vizit után megbeszéléseket
tartottak, s operációik során is jelen lehettek a diákok.
A kórházak mellett a medreszékben is folyt az orvosképzés, kórházi
gyakorlattal kiegészülve. A XI. századtól állt elő az a helyzet, hogy nem a
medresze kapcsolódott a kórházhoz, hanem a felsőfokú iskolák részeként
nyíltak gyógyszertárral és botanikus kerttel ellátott kórházak. [35] (Al-
Andalúszban a XVI. századig volt mozlim orvosképzés, az utolsó híradás egy
mozlimok lakta zaragozai külváros mecsetjében folyó, Ibn Szína művein
alapuló oktatásról szólt.) [36]

Könyvek az orvos viselkedéséről és az orvos-beteg kapcsolatról
A mozlim orvoslás középkori történetének századaiból fontos forrásoknak
tekinthetjük azokat a műveket vagy műrészleteket is, amelyek az
orvosetikáról, az orvos-beteg kapcsolatról fogalmaztak meg gondolatokat.
Ezekkel az írásokkal pillanthatunk be a gyógyítás gyakorlatába, ezeket
elemezve érthetjük meg a korabeli orvosok gondolkodásmódját és az
orvostudománynak az iszlám vallással való összekapcsolódását. E
műrészletekből kitűnik egyrészt az, hogy az arab orvosok nagymértékben
támaszkodtak a hippokratészi orvosetikai tanításokra, másrészt az, hogy a
mozlim orvosok nagy presztízst szereztek a IX-X. századtól kezdődően, nem
csupán tudományos, a gyógyításban elért eredményeiknek, hanem a betegeikkel
szemben tanúsított bánásmódjuknak köszönhetően is.
Több szerző művében megfogalmazódott, hogy az orvos legyen sokoldalúan
képzett, tudós ember, a gyógyítás összetett feladatára tekintettel. Többek
között Az-Zahrávi foglalkozott ezzel a témával már említett harmincrészes
orvosi enciklopédiájában. Sokoldalú ismereteket kívánt az orvosoktól,
nyelvészeti, poétikai, matematikai, csillagászati, filozófiai és logikai
művek tanulmányozása által. [37] Hasonlóképpen vélekedett az egyiptomi 'Ali
ben Ridván is, aki szerint a nyelvtan, a Korán-magyarázat, az olvasmányok, a
teológia és a lexikográfia elemeire is szüksége volt annak, aki olyan
gyakorlati tudományokkal akart foglalkozni, mint például az orvoslás.
Könyvtárának leírásából látszik, hogy csillagászati, filozófiai,
matematikai, mezőgazdasági, vallásjogi és szépirodalmi műveket is tartott az
orvosi könyvek mellett. Platón, Arisztotelész, Ptolemaiosz, al-Farábi,
Hippokratész, Galénosz és ar-Razi művei töltötték meg szekrényeit és
könyvesládáit. [38]
A bagdadi orvos, Ibn Butlán ellenben - az előbbi orvosok általános
műveltségeszményével szemben - az orvostudomány elméletében és gyakorlatában
való jártasságot hangsúlyozta. Szerinte lehet valaki bármilyen kiváló más
tudományokban, az orvoslásban "kezdőnek" vagy "rajongónak" számít, ha nem
kiváló orvos.
A legkitűnőbb orvosok gyakran saját kezűleg írták meg műveiket, így adták
tovább őket tanítványaiknak, hogy ne sérüljön a szöveg. Mivel sok ferdítés,
szövegtorzítás és kétes minőségű fordítás készült, az a szemlélet alakult
ki, hogy jobb memorizálni az ismereteket a tanár szavai alapján. Al-Birúni
például ezt tanácsolta a tanulóknak: "A tudományodnak olyannak kell lenni,
hogy legyen veled mezítelenségedben is, és ne mossa le rólad a fürdőház vize
sem." [39]
Az orvos-beteg kapcsolatról is sok szerző írt munkájában. Ar-Rázi például
úgy vélte, hogy nagyon fontos az orvos és páciense közti bizalmas viszony,
hiszen a gyógyítás során figyelembe kell venni a pszichikai összetevőket is.
Szerinte - s e ponton eltért a hippokratészi tanítástól - az orvosnak akkor
is vigasztalnia kell betegét, ha egyértelműen látszanak rajta a közelgő
halál jelei. A jó orvosnak más szerzők szerint is mindig kell legyen ideje
arra, hogy betegeit türelmesen végighallgassa, s jól irányított, hasznos
kérdésekkel válaszadásra bírja. Több műben, például az Ibn Maszavajh által
megfogalmazott orvosi aforizmagyűjteményben is kiemelték a korabeli tudósok
a kíméletes gyógymód jelentőségét, azt, hogy az orvosi kezelés a beteg
gyógyulása érdekében a lehető legjobban hasonlítson a természetben
lejátszódó folyamatokhoz. [40]
Mivel azonban a mozlim orvosok az egészség szempontjából legfontosabb
teendőnek a megelőzést tartották, a korabeli szakirodalom jó részét a helyes
életmóddal kapcsolatos tanácsok teszik ki.

Mozlim orvosi művek a középkori Európában
A középkori Európa nem mozlim orvosai és más tudósai széles körben
használták a mozlim tudósok munkáit. Közülük többen, főként neves zsidó
tudósok arab nyelven, eredetiben olvasták e munkákat, sőt, maguk is gyakorta
így írták saját műveiket (például Maimónidész). Már a X. századtól kezdve
nagy volt a keleti és az al-andalúszi orvosi gondolkodás és gyakorlat
hatása, s a XII. századtól folyamatosan készültek a kontinens nagy
fordítóközpontjaiban és kolostoraiban a mozlim orvosi művek latin, héber,
spanyol és provanszál nyelvű változatai. A könyvnyomtatás korában több régi
művet is kinyomtattak (főként észak-itáliai nyomdákban). E tény azt mutatja,
hogy az antikvitás újjáéledésének korszakában is óriási volt a mozlim orvosi
művek szerepe az európai orvosképzésben és gyakorlatban. Minden kritika
ellenére még abban az időben is Ibn Szína művei alapozták meg sok európai
helyszínen az orvosképzést és az orvosi szakmát.
Ibn Szína Kánonját Cremonai Gerhard fordította első ízben latinra a XII.
században, s ettől kezdve rengeteg kéziratos példány forgott közkézen az
európai egyetemeken, 1473-ban pedig Milánóban elkészült az első nyomtatott
változat. [41] A XV-XVI. század fordulóján a Biblia után ez volt Európában a
legtöbbször újranyomtatott könyv. [42] Számos orvosi karon a XVI. század
végéig használták a Kánont, de vannak adataink arról is, hogy a Louvaini
Egyetemen a XVIII. századig, Indiában pedig századunkig tanítottak
belőle. [43] A könyvben vázolt egészségfelfogás, az életvezetésről és a
gyógyításról adott leírások tehát hosszú időn át meghatározták az európai
orvosok gondolkodását is.
Az-Zahrávi harminckötetes orvosi enciklopédiája volt a másik olyan mű
kontinensünkön, amelyet több nyelvre is lefordítottak a középkorban, s
évszázadokon át használták az orvosképzésben és a napi orvosi gyakorlatban.
A mű második és harmadik könyvének első fordítása a XIII. században készült
el héber nyelven. Hamar lefordították latinra is Liber medicinae theoricae
nec non practicae Alsaharavii címmel. 1519-ben nyomtatott változata is
megjelent. Az enciklopédia leghosszabb része a gyógyszerekről szóló könyv,
amelyet a XIII. században fordítottak latinra Liber servitoris címmel, s
1471-ben Velencében nyomtatták ki. 1516-ban Valladolidban Alonso Rodríguez
de Tudela készítette el a könyv spanyol fordítását.
A híres orvos enciklopédiájának legértékesebb, a sebészetről szóló
harmincadik fejezete tette a legnagyobb hatást az európai orvosokra.
Cremonai Gerhard ültette át latin nyelvre Liber Alsaharavi de Chirurgia
címmel, s gyorsan elkészült héber és provanszál nyelvű változata is. A
középkori európai sebészek közül főként Ruggerio de Frugardo, Rolando de
Parma, Lanfranco, valamint Guido de Chauliac alkalmazta és fejlesztette
tovább az-Zahrávi könyvének ismeretanyagát. Chauliac írt kiegészítést ahhoz
az 1498-ban Velencében kinyomtatott változathoz is, amely Cirugia parva
címmel látott napvilágot. [44]
Avenzoár fő műve, az al-Taiszír szintén közismert volt mind a zsidó, mind
a keresztény orvosok körében. Héber fordításból készült el a XIII. század
második felében a Juan de Capua által átültetett latin fordítás, a könyv
nyomtatott változata pedig - az Averroész-féle Colligettel egybekötve -
1490-ben Velencében jelent meg. [45] Az azt követő évszázadban számos kiadás
látott még napvilágot, mutatván, hogy a reneszánsz kori európai orvoslás
nagymértékben a mozlim orvoslás eredményeiből merítette éltető erejét.
Averroész munkássága és művei talán még orvos barátjának könyveinél is
nagyobb hatással voltak a későbbi európai kollégákra. Ibn Szína írásaihoz
írt kommentárjai mellett szakmai körökben közismert volt a mérgekről szóló
latinra fordított műve (De venenis), s már 1255-től létezett nagy orvosi
enciklopédiájának héber és több latin fordítása is. Ezt a XV. század végén
Bolognában nyomtatásban is kiadták, s még 1537-ben is akadt új fordítója
Symphorien Champier személyében. [46]
Európa orvoslása tehát nagyjából a XVI. századig iszlám befolyás alatt
állt. A dél-európai mozlim jelenlétnek köszönhetően a vezető orvosi iskolák
Salernóban, Páduában, Bolognában, Montpellier-ben és Párizsban voltak.
Könyvtáraikban megtalálhatók voltak a középkor századaiban a mozlim orvosi
művekről készült fordítások, s a XII-XVI. század között Ibn Szína, ar-Rázi
és más mozlim orvosok teljesen elhomályosították és háttérbe szorították
Hippokratész és Galénosz műveit. Bár a reneszánsz korban a görög művek
újrafelfedezése és közvetlenül latinra fordítása nyomán megtört az arab
művek egyeduralma az orvoslás területén, Montpellier-ben 1555-ig,
Brüsszelben pedig 1909-ig (!) mozlim orvosok művei alapján tanították e
tudományt. [47] Az iszlám világ gyógyszerészeti ismeretei szinte az egész
kontinensen a XIX. századig alapul szolgáltak a gyógyításban.

JEGYZETEK
[1] Taton, R. (szerk.): La ciencia antigua y medieval. De los origenes a
1450. Destino, Barcelona, 1971, 474. l.
[2] Farag, R. F.: Why Europe responded to the muslims medical achievements
in the Middle Ages? Arabica 25, Brill, E. J., Leiden, 1978, 302. l.
[3] Taton, R., i. m. 540. l.
[4] Eliséeff, V., Naudon, J., Wiet, G., Wolff, P.: Historia de la
Humanidad 4. Las grandes civilizaciones medievales II. Planeta,
Barcelona, 1977, 190. l.
[5] Benedek, I.: Hügieia. Az európai orvostudomány története jelesebb
doktorok életrajzával. Gondolat, Budapest, 1990, 76. l.
[6] Ruíz, E. L.: La medicina árabe. Historia y cultura del islam espańol.
Curso de Conferencias, 1985. Escuela de Estudios Árabes de Granada,
Granada, 1986, 48. l.
[7] Ruíz, E. L., i. m. 48. l.
[8] Taton, R., i. m. 558. l.
[9] Farag, R. F., i. m. 305. l.
[10] Entralgo, P. L. (szerk.): Historia universal de la medicina III. Edad
Media. Salvat, Barcelona, 1972, 94-95. l.
[11] Gillispie Coulston, C. (szerk.): Dictionary of scientific biography.
Charles Scribner's Sons, New York, 1981, 498. l.
[12] Munk, S.: Des principaux philosophes arabes et de leur doctrine.
Librairie Philosophique J. Vrin, Párizs, 1982, 352-353. l.
[13] Avicenne: Le livre de science. Les Belles Lettres, UNESCO, Párizs,
1986, 12-17. l.
[14] Avicenne: Počme de la médicine. Les Belles Lettres, Párizs, 1956.
[15] A könyv részletes bemutatását lásd: Kéri, K.: Ibn Szina (Avicenna)
gondolatai az egészségmegőrzésről. Egészségnevelés, 1997/6., 296-
298. l.
[16] Ribera y Tarragó, J.: Disertaciones y opusculos I. Madrid, 1928,
291. l.
[17] Ruíz, E. L., i. m. 54. l.
[18] Samsó, J.: Ciencia musulmana en Espańa. Cuadernos Historia 16, 144,
Madrid, 1985, 12. l.
[19] Granjel, L. S.: La medicina espańola antigua y medieval. Universidad
de Salamanca, Salamanca, 1981, 69. l.
[20] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 96. l.
[21] Granjel, L. S., i. m. 77. l.
[22] Uo. 80. l.
[23] Benedek, I., i. m. 87. l.
[24] Sánchez-Albornoz, C.: La Espańa musulmana. Espasa-Calpe, Madrid, 1978.
[25] Ruíz, E. L., i. m. 59. l.
[26] Uo. 49-50. l.
[27] Farag, R. F., i. m. 304. l.
[28] Uo. 298-300. l.
[29] Taton, R., i. m. 557. l.
[30] A kórház mai arab megnevezése: musztasfa.
[31] Farag, R. F., i. m. 295-296. l.
[32] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 104. l.
[33] Ruíz, E. L., i. m. 52-53. l.
[34] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 104. l.
[35] Uo. 103. l.
[36] Vernet, J.: El islam en Espańa. Mapfre, Madrid, 1993, 52. l.
[37] Benedek, I., i. m. 84. l.
[38] Entralgo, P. L. (szerk.), i. m. 73. l.
[39] Uo. 73. l.
[40] Taton, R., i. m. 556. l.
[41] Jacquart, D.-M., F.: La médecine arabe et l'Occident médieval.
Maisonneuve & Larose, Párizs, 1990, 153. l.
[42] Grmek, M. D. (szerk.): Histoire de la pensée médicale en Occident I.
Seuil, Párizs, 1995, 148. l.
[43] Soheil Afnan, F.: El pensamiento de Avicena. Fondo de Cultura
Económica, Mexikó, Buenos Aires, 1965, 267. l.
[44] Granjel, L. S., i. m. 69. l.
[45] Uo. 77. l.
[46] Uo.
[47] Farag, R. F., i. m. 301. l.